2010. május 13., csütörtök

Egy mára már "talán sosemvoltá" lett utazás margójára. Avagy mit láttunk 1998-ban a Norr végeken.

1998 nyarán két hónapot töltöttem barátaimmal Skandináviában. Júliusban Svájctól Narvikig, majd Helsinkin át Stockholmig és Trelleborg-ig Inter Rail-lel kerestük fel a vasúton megközelíthető szebb helyeket (Az utazáson készült naplót nem olyan rég megtaláltam és hamarosan közzé teszem). Ezután Gyuszi barátom szüleivel és ÉVÁ-val (ez volt hűséges autónk neve a rendszáma után) kiegészülve indultunk vissza Norvégiába, hogy a fjordok, hegyek, gleccserek vidékeit jobban, testközelből is megismerjük. Ez a kis élménybeszámoló most ennek a két hétnek az eseményeit kívánja röviden összefoglalni. Sajnos, legnagyobb bánatomra az akkor készült fotók elvesztek, több nem is sikerült, így ezúttal most csak az Internetről „ellopott” képekkel tudom csak illusztrálni az ott látottakat. Utólag is köszönetet mondva néhány jó szemű és hasonlóan szerencsés utazónak.

Az első Norvégiában eltöltött éjszakánkon, ahogy „kell” teljesen amatőr módon állítottuk fel sátrainkat, olyannyira, hogy az esti szélviharral érkező esőnek sem kellett sok azok teljes eláztatásához. Reggel már kristálytisztán láttuk, hogy a két – egyébként jó - kis sátort, eléggé pancser módon egy hatalmas szikla oldalába állítottuk fel, ahonnan egyenesen a sátrakba zúdulhatott a víz. Norvég beköszönőnk tehát stílusosan sikerült. Az eső, mely a vidék időjárásának alapeleme, több napig kísért(ett) bennünket. Nem is sikerült soha igazán megszárítani felszerelésüket. Jó magyar szokáshoz híven elvégeztük reggeli készülődésünket (belógás, fürdés kempingben, majd reggeli a kocsi hátuljából). Alig száradt meg szám szélén a lekvár, már utaztunk is Oslo felé a széles nyílegyenes E6-os számú sztrádán. A tegnap esti vihar nyomai, szétszaggattatva vonultak tova fejünk, a kristálytiszta rétek és ligetek felett. A skandináv illetve a balti felhők jellemzője, hogy alacsonyan szállnak, rengetegen vannak és olyan lapos az aljuk, mintha habcsókok lennének egy láthatatlan üvegasztalon. Évában beindultak a ventillátorok, a fűtőnyílások közelében ázott zoknik és pólók tömege várta, sorsa szárazabbra fordulását. Ha már ott jártunk a közelben, beugrottunk megnézni Svédország egyik legszebb és legrégibb épületét, a Lund-i katedrálist.


Oslo előtt még kaptunk egy kis zuhét, így a belvárosba már jól szocializálódott Közép-európai turistaként vonultunk be. Esernyő nélkül. A norvég királyi székhely közelében parkoltunk, így a palota gyönyörű parkján keresztül láthattuk meg a híres Karl Johanns gate főutcát, melynek két oldalán sorakoznak Oslo kulturális szentélyei. Egy napba próbáltuk belesűríteni a város látnivalóit (Oslo-fjord, Városháza, Akershus-erőd, Vigeland-park) azonban egy helyet, mint bevallott viking fan, nem hagyhattam ki. Ez a Viking múzeum volt, ahol a már-már kultikusnak számító Gokstad és Oseberg hajók vannak kiállítva, a bennük talált gyönyörű faragott eszközökkel. No ezt is megnéztük. 




Még mielőtt lement volna a nap, nyugatnak, majd északnak tartottunk, hogy minél hamarabb fjordközelbe kerülhessünk ismét. Esténket Kongsberg közelében, egy bővizű patak folyóméretűvé duzzasztott tava mellett töltöttük, jó kis lecsóval a gyomrunkban. Fürdés a tóban, csak úgy lity-löty, mást nem viseltünk volna el (kis tusfürdő a testre, sziszegve fröcsköléssel lemosva), aztán irány a hálózsák. Reggelre ismét beborult, bár addig nem esett. Utunkat már csapkodó esőben, kisebb-nagyobb széllökések kíséretében kezdtük meg, s haladtunk tartósan észak felé, a folyó völgyben, a 40-es számú főúton. A hamisítatlan délnorvég táj hangulatát a még lankás dombok, tavacskák, duzzasztóművek, pirosra, sárgára és feketére festett, fehér ablakkeretes majorok adták meg. Itt láttunk először egyet, a híres norvég árboctemplomok közül.


A közismert viking portyázások, a X-XI.század fordulójára elcsendesedtek, Norvégia is királyság lett, felvette a kereszténységet. Fővárosa ekkor még az északi Trondheim volt, az első püspökséget is itt alapították. A hajóépítésen megedződött viking ácsok kiválóan értettek a fa megmunkálásához. Erre legjobb bizonyíték az oslói Viking Múzeumban bemutatott hajókon kívül, a megmaradt több száz éves árboctemplomok, melyek a helyi építészet és hagyományok legfontosabb emlékei. (Urnes, Lom, Borgund templomai) A kőalapra, gerenda keretre és az ezekbe ácsolt árbocokra épült templomok szerkezetének nagy része kiállta az évszázados norvég időjárási viszonyokat, fedésüket, borításukat, igény szerint változó berendezésüket azonban folyamatosan cserélték. Ugyanitt egy domboldalra épült skanzenben a vidék jellegzetes gazdasági épületei is helyet kaptak. Mellesleg szép kilátás nyílt a környező hegyekre is.


Pár kilométerrel északabbra szerpentinbe váltott az amúgy sem egyenes 40-es számú út. Kb. 2-300 méteres emelkedés után mintha csak a sarkkör közelébe értünk volna, zuzmók, mohaszőnyeg, törpecserjék, nyírek váltották fel a fenyveseket. Megérkeztünk a Hardangerviddára. A hasonló nevű fjordtól keletre emelkedő több 100 km2 területű fennsík a legnagyobb ilyen terület az országban. A szinte kihaltnak tűnő területen rengeteg apró lefolyástalan tavacska van, tőzegből, mohákból, apró cserjékből álló növényzetét állandó szél tépázza. Rengeteg jó túraútvonal van a környéken, ezeket autóval, illetve a norvég mérnökök büszkeségével, az Oslo-Bergen vasútvonallal is meg lehet közelíteni. Sok turistaház van a vidéken, ám ezek sajnos drágák, azonban a szélsőséges időjárás miatt, „más típusú” szállással nem nagyon érdemes próbálkozni. Igaz, ha az ember a fennsík belsejébe merészkedik, sátrán kívül más fedélre nem nagyon számíthat. Aki vállalja ezt, nagyot meríthet a kietlennek tűnő, ám végtelenül fenséges, tiszta, érintetlen természet élményeiből.


A Hardangervidda Ny-i szélein meredek fjordpartok húzódnak, sok helyen törésvonalak mentén alázúduló vízesésekkel találkozhatunk. Az egyik legszebb, legnagyobb és legismertebb a Voringfoss. (183 m magas, 12 m3/sec.). A szinte állandóan vízpárás völgybe kitartóan ömlik, a távolról is jól látható, méltóságteljesen alázúduló folyó tömege. Itt is esett az eső, sőt a párába burkolódzó zuhatagnak először csak a hangját hallottuk, lassan bontakozott ki szemünk előtt, a maga szépségében. Jobbról-balról kisebb-nagyobb vízesések rohannak a fővölgy felé, duzzasztva a már amúgy is folyónyi vízmennyiséget.


A Hardangervidda platójáról egy a hegy gyomrába, különös technikai bravúrral épített szerpentinen ereszkedtünk a Hardanger-fjordig egyik mellékágához (Eidfjord), ahol is elállt az eső átadva helyét az orkánerejű szélnek. Pár perces kompozás után egy hajdani gleccservölgyben tértünk nyugovóra, a legősibb sátras cigánykaravánokat megszégyenítő stílusban.

A Bergen felé vezető kerékpárút mentén, egy kisebb pihenőben parkoltunk, sátrainkat az autó mellé, hevenyészett konyhasátrunkat egy pad fölé vertük fel. Kegyes volt hozzánk az idő, ugyanis sátorverés után pár perccel eredt csak el az eső. (Három nap múlva hagyta abba) A paprikás krumplit már a konyhasátor alatt költöttük el, az időjárás ellenére kitűnő hangulatban.

Korán reggel, a betervezett gyalogtúra helyett Bergen felé vettük az irányt. Ha már esik, akkor nézzük meg az esernyők városát elemében. Az óváros szélén felépített skanzenszerű városrész mellett parkoltunk, innen a Brygge-az óváros csupán pár percnyire volt. A viking hódítások után, kereszténnyé lett Norvégia hamar elvesztette önállóságát, amikor a terjeszkedő dán királyság bekebelezte területét. A kereskedelem ugyan tovább virágzott, mivel Bergen is a Hansa városok tagja volt, azonban a független Norvégia történelme itt hosszú ideig megszakadt. Bergenben a korábbi koronázóhelyen csupán a dán helytartó székelt, azonban ő is csak 1314-ig. Városnézésünket a dánok által épített várban, a Rosenkrantz toronnyal és az egykor norvég királyok koronázó helyeként szolgáló Haakon Hall-hatalmas csarnokával kezdtük.


Ezután az óváros faborítású szűk utcáin barangoltuk be a várost, eljutva a halpiacra, a gyönyörű XVI-XVII. századi berendezéssel büszkélkedő, egyébként gótikus német templomba. Szállásunkra szakadó esőben értünk vissza, a vacsorát is csak hevenyészetten tudtuk elkészíteni, az este azonban még tartogatott meglepetéseket számunkra. Sanyarú sorsunkat látva egy közelben lakó hölgy hívott meg házába melegedni, teára, beszélgetni. Hamar kiderült, hogy személyében egy ismert norvég festőt tisztelhetünk, képeit szerényen méltatva mutatta meg nekünk. Kedvességét és közvetlenségét azóta is emlegetjük.


Másnap reggel még mindig esett, gondoltuk odébb toljuk a biciklit, talán máshol jobb idő vár ránk. Elbúcsúztunk kedves vendéglátónktól és ismét északnak indultunk, Voss, majd a híres Sogne-fjord felé. Útközben átkeltünk egy újabb fennsíkon, majd egy hosszú szerpentin tetején megláttuk a fjordok királynőjét, amint párafelhőbe bugyolálva titkon készíti hófehér toalettjét a környező hegyeknek. Még itt is folyamatosan esett, azonban ahogy ereszkedtünk Vik felé, lassan előbukkant napsütötte víztükre, felette a havas Jostedalsbreen déli előcsúcsaival.

A fjord partján kúszó út itt már jóval szélesebb volt, mint anno a Geiranger mellett, sőt gazdagon termő áfonya és málnaligeteivel több alkalommal megállásra is csábított bennünket. Átkelőhely Vangsnes-nél kínálkozott, ahol II. Vilmos német császár által ajándékozott 10 méter magas szobor állít emléket a hegytetőn lévő nagy viking temetőben fekvő hősöknek.


Innen tovább ismét komppal terveztük utunkat. Nem tudtunk ellenállni az újabb potyázási lehetőségnek, melyet addigra már tökélyre fejlesztettünk. Gyuszi bá’ egy szem utazóként százkilós pakkal egyáltalán nem volt feltűnő, amikor a rámpára hajtott. Mi pedig kényelmes tempóban sétáltunk fel a kompra, mintha egész életünkben, ezt csináltuk volna. A húsz perces kompozás alatt tényleg bebizonyosodott, hogy a fjordok vízről nézve nyújtják igazi arcukat. Hatalmas havas hegycsúcsok, sötétzöld erdők és a már-már fekete fjord vizén fodrozódó fehér habok felejthetetlen látványa örökre bennünk marad. Aznap este is bivakoltunk egy a hegyek között hosszan elnyúló tó partján, amit azóta sem sikerült sajnos beazonosítanom. Este tábortüzet raktunk a közeli fűrésztelep első osztályú hulladékából. A tűz parazsában állt össze először, az azóta már sokszor elkészített, nem éppen igényes, de rendkívül tápláló és éhes gyomornak mennyei eledelül szolgáló „Norvég ragu”.

Ez egy kiürített melegítős konzervben készül, melynek alján hagyunk némi zsiradékot. Ebbe ízlés és ellátottság szerint vágunk krumplit, hagymát, szalonnát, gombát, paprikát. Sóval, borssal fűszerezzük, lezárjuk és fóliába csomagolva a parázsba helyezzük. Ha jó a parázs elég egy 10-15 perc és a ragu alapanyagai teljesen megpuhulnak, összeérnek. Jó étvágyat hozzá!

Nyugodt éjszaka után, reggel már a csípős hideg és a párában átázott hálózsák hidege ébresztett bennünket. Az idő azonban hamar kitisztult és ragyogó időben indultunk el aznapi úti célunk felé.

West”kapp” – Ezt az estét egy kedves norvég család kertjében töltöttük el, akik eleinte bizalmatlanok voltak, de rövid kínálgatás után a hazai borsodi világos ízére a családfő is jobb kedvre derült. Az éjszakánk nyugalmasan telt, sőt a tenger felől fújó állandó szél még sátrainkat is kiszárította. A West”kapp”-nevű hely Norvégia általunk beazonosított legnyugatibb szirtjére vonatkozik. A tenger felett álló szirten mi is állhatna más, mint egy régi világítótorony. A napsütés ellenére, az erős szél miatt kellően zord időnk volt, tehát a rituális óceáni fürdőt ezúttal sajnálkozva, egyszeri, megismételhetetlen lábáztatásra cseréltük. Egész nap hihetetlen fényviszonyok és a tenger állandó moraja mellett csodáltuk a szűnni nem akaró sós szélben hajladozó gyér növényzet zöldjét, melyet apró birkacsordák pöttyei szakítottak meg. A húsz fokos meleg és a tűző nap előnyeit viszont a szél miatt továbbra sem tudtuk élvezni, ezért úgy döntöttünk visszatérünk a szárazföld belsejébe hogy a csendes fjordok kékjét, szelíd hullámait élvezzük tovább.


Utunk során ötödször érkeztünk fjord közelébe. A Nord-fjord tényleg olyan mintha az északi mondák istenei és jellegzetes hősei laknák. Csendes, kevésbé forgalmas, hatalmas zöld erdei lankásabb hegyekre kúsznak fel, mint a vad Geiranger, vagy Sogne fjordban.



Következő napi úti célunk a már említett és több oldalról kerülgetett hatalmas jégmező a Jostedalsbree egyik óriási gleccsere a Brikdalsbree volt. Norvégia egyik jellegzetes turistacsalogató programja a Nemzeti Park Ény-i oldalán található, évente több száz turistabusz keresi fel a gleccsert és méretes vízesését. A gleccser végéhez vezető út mellett kis fatáblákon elhelyezett évszámok jelzik a gleccser eleinte lassú, majd a múlt században felgyorsuló visszahúzódási ütemét. A látványos gleccservölgyben könnyen el lehet képzelni az egykori jégmező méreteit. Ma jó ha fele akkora területet foglal el. Az idősebbeket, a kényelmesebbeket és az amerikaiakat, lovak húzta kis kétkerekű kordék viszik egészen a gleccser aljáig. Ha valaki kedvet érez a jégmező bejárásához azt is megteheti, a helyszínen mindent rendelkezésére bocsátanak a helyi túravezetők.


Nem mehetünk el úgy Norvégiából, hogy meg ne néztük volna a földrajzkönyvekből mindenki számára ismerős, etalon fjordot a Geiranger-t. Biztos mindenki előtt ott van a keskeny fjordba beúszó hatalmas gőzös képe, no az az. Azonban nem csak a fjord, hanem az odaút is meglepetésekkel volt teli, ugyanis a partján fekvő kis települést száz éve még csak vízen lehetett megközelíteni, most viszont remek autóút halad át egy hatalmas viddán, jobbra balra hatalmas, havas csúcsokkal, kéklő tavakkal. Az egyik ilyen tó, a Djupvatnet-tó mellől egy fizetős szerpentin kanyarog fel kb 1600 méteres magasságba, ami itt már az örök hó és kősívatag világa. Spóroltunk, túráztunk, így gyalog mentünk fel a kilátóba, ahonnan a környező hegyekre pompás, a fjordra kevésbé jó kilátás nyílott, mivel iszonyatos mélységben és távolságban volt alattunk. Építettünk egy nagy kő trollt, megkergettünk egy hófajdot, majd lezúztunk a fjord partjára, ahová épp akkor kúszott be egy nagy piros hajó, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. A kis településtől északra sajnos már merészkedtünk, pedig innen indul a híres Trollweg, irdatlan nagy szerpentinekkel, nyáron is méteres hótorlaszokkal Andalsnes felé.




A környék legnagyobb turisztikai központja Lom, ahol a helyi természettudományi és néprajzi múzeumban kerülhettünk közelebb a tájhoz és az itt élő emberek hagyományaihoz. A település másik látványossága a XIII. században épült fatemplom, melyet azóta ugyan többször átalakítottak, de kapui, belső faragásai, a tető jellegzetes sárkánydíszei megmaradtak.


Utunk innen már a Norvég hegyvidék keleti, szárazabb és kevésbé tagoltabb részén folytatódott. A csapadék itt jóval kevesebb, mint a tengerparti részen, ez a növényzeten és a mi hangulatunkon is észrevehető volt, végre jó időben száguldhattunk céljaink felé. Lillehammer érintésével immár DK-felé haladtunk a svéd határ irányába. Utolsó esténket egy hatalmas erdőben töltöttük az úttól viszonylag messzebb, ezért úgy döntöttünk, hogy felejthetetlen élményeinket egy hatalmas tábortűzzel koronázzuk meg. Egy utolsó norvég ragu, énekelgetés, búcsú a felejthetetlen élményektől. Így másnap már könnyebb szívvel vettük az irányt Lillehammeren keresztül, Svédország kevésbé zordabb hegyei és tavai felé, ahol nagy pecázások lehetősége várt már kis csapatunkra. De ez azonban már egy másik történet.

Isi voltam

(Gyuszinak és Krisztiánnak ajánlva)