Bőzensteijner Grósze Runde

Nem volt alkudozás. Alig vártam, hogy végre elinduljunk valahová, a régóta dédelgetett cél pedig most elérhető közelségbe került. Ideálisan indult a szervezés is, de talán nem árulok el titkot azzal, hogy ismét csak ketten maradtunk Ricsi barátommal. Nem baj… igazándiból ez a túra nekünk lesz egy feloldozás, egy elégtétel, hiszen mi szívtunk immár 3 éve a Rottenmanner Tauern csipkézett gerincén.

Egy napos túrát nem érdemes ugye nagyobb távolságban tervezni, hiszen minél több időt tölt el az ember a hegyen annál jobb. Azonban szeretünk új helyeket is felfedezni, vagy régi meg nem valósult álmokat dédelgetve kissé túlzásokba esni.

Eredetileg másfél naposra tervezett kis túránk idő hiányában egy naposra sikeredett. Így nem volt alkalmunk élvezni a Grosser Bösenstein alatt meghúzódó piciny Edelrautehütte vendégszeretetét, pedig három éve nagyon jót aludtunk ott. Hajnali indulás és késő esti holtfáradt érkezés lett osztályrészünk, de így is megérte. Talán az utolsó enyhébb őszi napok egyike volt, a gerincen 2000 méter felett így is hófoltok, majd jeges latyakos szakaszok váltották egymást.

A ház előtti parkolóban már sejteni lehetett, hogy az addig masszív „Hochnebel” néhány száz méterrel felettünk véget ér és felette már csak a tiszta égbolt borul felénk. Sajnos nap közben kissé beborult, így a 100%-os kék égbolt élmény elmaradt, de az útvonal és a csúcsélmény ezt jócskán kárpótolta.

Sajnos erre az évre ez volt valószínűsíthetően az első és ha nem lesz egy rövid kis Schneeberg, vagy Rax túránk akkor az utolsó kétezres is. Ez van… a hegyek ugye megvárnak.

Szóval a ház alatt szélesen elterülő kis patakocskán átkelve, néhány perc múlva már meg is kezdtük emelkedésünket a Hauseck nevű csúcsocska felé, ahonnan az alatta fekvő menedékház, a mögötte induló völgybe szorult kis tavacska és a Gr. Bösenstein kelet felé futó sziklás gerince is jól látszott. A szél itt már meg-meg lódult, de egy déli fekvésű sziklafal elé érve ismét lehetett öltözködni. 

A fű aranysárgán, a tó acélos szürkén, a távoli felhők bágyadt fehéren ragyogtak az előbukkanó napban, arcomat meleg száraz szellő simogatta. A gerincre érve láttuk meg a visszavezető út hosszan futó sziluettjét, ahol néhányan már megkezdték ereszkedésüket. Mivel mi a nagy kört választottuk, lelkes tanácskozásba kezdtünk egy pohár forró tea kíséretében, hogy a hosszú gerincszakasz tulajdonképpen járható-e a frissen esett és minden bizonnyal lefagyott hó miatt. 

Mivel a levezető útig még fel kellett kapaszkodnunk a csúcsra, az oda vezető úttól tettük függővé, hogy merre is lesz a visszaút.

Az út innentől meredekebb, egyre havasabb, majd néhol jegesebb lett, egy két kitett szakasz leküzdése után látszott, hogy a csúcs teljesíthető. A 2448 méter magas csúcsról nyugat és északnyugat felé félelmetes panoráma tárult elénk, a távolban sötétlő, friss hótól szürkéllő hegyek koronázták a látóhatárt. Nem nagyon volt arra jó idő, a tegnapi időjárásjelentés ellenére. Az ebédre tehát nem itt került sor.

A lefelé vezető szakasz igaz hogy meredek volt, de meg kellett próbálni, végül is ezért jöttünk. Rövid ereszkedés után ismét emelkedő következett mely a Kleiner Bösenstein 2395 méter magas csúcsára vitt, ahonnan a nyugati völgyek felé is szép kilátás nyílt. A házig visszavezető szakaszt egy gyönyörű, enyhén lejtő, néhol egészen keskeny élen haladó gerinctúraként lehet elképzelni. Itt már együtt haladtunk, terveztük a következő útvonalat, dátum nélkül, mert persze az a legjobb ha megyünk és az hogy mikor az mellékes.

Isi voltam Ricsibácsi képeivel.

Hó volt, hol nem volt - Mesés tavaszi túra Padison

Öreg motorosok között biztos nem kell megkérdeznem, hogy ismered-e az utazas.com nevű topic gyűjteményt és fórumot? Az oldal már egy jó ideje nem működik, régen szinte az egyetlen olyan fórum volt ahol turisták, hegymászók, utazók kérdezgethettek egymástól. Én magam is több alkalommal találtam meg itt leendő útitársaimat.

A lényeg. 2007 tavaszán Padisra szerettünk volna menni, de nem a szokásos bogánalvós üzemmódban, hanem keményen, fent a fennsíkon sátorban, bivakolva. A társaság akkor még (hahh boldog idők) adott volt. Nagy toborzás nem volt, 2 fiú két lány a keményebb fajtából. Március volt, de a vége. Itthon már hetek óta tombolt a tavasz, minden reményünk meg volt arra, hogy Padison is meginduljon az olvadás és hómentessé váljanak a turistautak.

Padison nincs webcam, a román hójelentések pedig ott sajna nem sokat értek. Tudtuk, hogy telente nagy a hó, de hátha járt arra valaki már idén és tudja, hogy mi a szitu odafenn.

Fogtam is magam és írtam egy már nyitott fórumra: Van-e hó Padison?

Pár nap múlva jött egy info, olyan forrásból amit akkor autentikusnak gondoltam és hát a kérdés is egyértelmű volt. Nos azóta megváltozott a véleményem az illetőről, bár segített abban, hogy egy szép kaland kerekedjen belőle. Szóval azt írta, hogy a gerincen még van hó, de a fennsíkon már elolvadt. Ez tuti.

Ezt vettük alapul amikor az útvonalat megterveztük. Titkon, talán nem csak én egyedül abban reménykedtünk, hogy mire kiérünk, addigra a főgerincről is leolvad a hó és akkor….

Ez a történet azóta is nyitott.

Tehát elindultunk. Mivel tudtuk, hogy Bogára csak úgy érdemes menni, ha már előző nap délután indulunk, így is tettünk és estére már a Flóra panzió megszokott kis szobájában hajtottuk álomra fejünket.

Másnap csodaszép idő volt, ragyogott a nap, kék volt az ég, és márciushoz képest meglepően meleg is volt.

Nem indultunk hajnalban, hiszen csak egy fél napos túra várt ránk, nagy csomagjaink ellenére viszonylag gyorsan elkészültünk, biztosra mentünk, hiszen odafent előre láthatóan vizen kívül mindent magunknak kellett előteremteni.

A jól bevált, néhol unalmas, néhol csodaszép panorámával kecsegtető kék kereszt jelzésen indultunk fel, komótosan. A szerpentinező műutat többször keresztező jelzés jó állapotban volt, néhol vízátfolyás, sártócsa nehezítette a haladást.

A Vörös-kúti barlang környékének mikroklímájából sok következtetést le lehet vonni a fennsíkon uralkodó állapotokra, azonban mi az itt felgyülemlett és még mindig masszív hótakaró ellenére bizakodóak voltunk. A főgerinc havas vonulatát méregetve úgy döntöttünk, hótalpak hiányában nem reszkírozzuk meg a hosszú és ismeretlen gerinctúrát. A végcél aznapra a Padis rét volt. Ahogy lassan felküzdöttük magunkat a fennsík első nagyobb rétjére mindenki számára bizonyossá vált. A fórum nem mondott igazat, iszonyat mennyiségű hó terpeszkedett a fennsík tetején. Nem volt mit tenni, az ösvények járhatatlan hótömeg alatt, a köves úton irdatlan jeges nyomvájú, csakis ez utóbbiban araszolhattunk csak előre.

Egyetlen vigaszunk az volt, hogy a jó idő kitartott, hétágra sütött a nap, izzadtunk. Ennek eredményeképpen a nyomvájúk alján felgyülemlett és néhol csordogáló, néhol kisebb patakokba gyűlt olvadék kimondottan megkeserítette utunkat.

Eredetileg ugye sátrazásban és esti tábortűzben gondolkodtunk, így közeledve a Padis réthez el kellett gondolkodnunk, hogy ezt hol és milyen körülmények között fogjuk megejteni. Látva, hogy a hullámzó hótömeg tetején sehol sem találnánk sátrazáshoz alkalmas helyet, jött az ötlet, hogy a fennsík nagyszámú, de használaton kívül lévő kőépítményeinek egyike körül, esetleg fedett helyen töltsük az éjszakát.

Legideálisabbnak a rétet átszelő patak északi oldalán, közvetlenül a patakpartra épült, valószínűleg régi erdészeti épület egyik raktára ellőtt lévő fedett beálló tűnt. A hely persze ettől nem volt ideális, félig hóval, félig jéggel volt fedve, a ház felőli sarkában pedig szeméthegyek. Az épület vasajtaja alól pedig dohos, büdös hideg áramlott ki, ráadásul, ha itt pecózunk, azt az útról is ki lehetett szúrni.

Egyikünk azonban felfedezte, hogy a szomszédos faépület tetejére vezető lépcső nyitva van, sőt az emeleti ajtó lakatja is le van verve. Nocsak, biztos nem mi vagyunk az elsők akik ezzel a problémával szembesültek. Mivel biztosra vettük, hogy Surgyelan nem fog télvíz idején nagyvizitet tartani a környéken, bemásztunk az ajtón és az egyik tisztább, a nagy mennyiségű szétszórt szotyi alapján láthatóan nem olyan régen szintén menedéknek használt szobában pakoltunk ki.

Azt kell mondjam, hogy nagyobb örömmel terítettem le hálózsákomat a beszakadt falú, lógó szigetelőanyag foszlányokkal díszített, dohos, fapadlós helyiségben, mint amilyen örömmel mondjuk egy nagy nehezen megspórolt és kifizetett apartman szobát átvesz az ember. Tulajdonképpen életmentő volt, hiszen kint este farkasordító hideg volt, a kisszobát pedig azért valamennyire befűtötte a pislákoló gázfőző és a hazai pálinka párája. Mondanom sem kell, jót aludtunk.

Másnap a kelő nappal, kissé gémberedve ébredtünk, de a pehely és műpehely hálózsákok jól vizsgáztak, alig akaródzott kibújni belőlük.

Reggeli után örömmel konstatáltuk, hogy csúcsszuper idő van ismét és a tegnap még süppedős, beszakadó hó immár oly keményre fagyott, hogy nagy zsákkal is megbírt minket.

Aznapra a terv a következő volt. Le a Flóra rétig, a Ponor forrás, Ponor-rét, Glavoi, Galbina-szirt, Eszkimó jégbarlang érintésével. Nem nagy túra, de szép áttekintést adott a tavaszi fennsík látnivalóiból, nem mellesleg arra bazíroztunk, hogy a mindig napos Flóra-réten találunk száraz, sátorverésre alkalmas helyet.

A keményre fagyott havon gyorsan haladtunk. A Ponor-forrás tavasz lévén már ontotta magából a vizet, s mivel átkelőhely nem nagyon volt a patakon ki-ki vérmérsékletének megfelelően vette a vizes akadályt. Volt aki egy vékony átdöntött farönkön araszolt át a túlpartra, én a reggeli mosakodást helyettesítő jeges lábfürdőt választottam. 

Nem tudom miért, de nekem a patakokon való átkelések hozzák meg igazán a kedvemet egy túrához, hiszen minden egyes átkelés azt jelenti számomra, az utat amin járok én választom, egyre mélyebbre és mélyebbre megyek a vadonban, a bakancsot levéve egyfajta rituális lábfürdővel tiszteleghetek vándorló eleink, túrázó elődeink emléke előtt. 

A napsütötte Ponor réten már kibukkant néhány füves folt, itt-ott krókuszok kéklettek a hófehér havon. Az Eszkimó jégbarlangig meg is maradt a havas feeling, kicsit el is vette kedvünket, attól tartottunk, hogy a várva várt esti tábortűzre már csak a következő este Bogán lesz alkalmunk. Azonban ahogy ereszkedtünk a Flóra-rét felé, a hó egyre inkább elfogyott alattunk és egy kis gerincen átkelve, nyomtalanul el is tűnt. A száraz, füves réteken mindenhol sárga primulák, kankalinok vírítottak… és akkor megláttuk azt a gyönyörű elhagyott esztenát az egyik rét közepén, amint hívogatóan, mint valami képzeletbeli menedékház sütkérezett a délutáni bágyadt napfényben. Megérkeztünk. Kb. délután három óra lehetett. Egymástól nagy távolságokra, ki-ki az általa legalkalmasabb helyre telepedve leterítettük matracainkat és a bakancsokat, kabátot, aláöltözetet is levéve napfürdőztünk. Ahogy meglendült néha szél, éreztük, hogy azért a környező havas hegycsúcsokon még a tél az úr.

A kis pásztorszállás mögött találtunk egy vékony kis erecskét, mely a rét felső sarkában megmaradt hófolt alól eredt. Jómagam megkockáztattam egy nagyobb cicamosdást, hogy utána felfrissülten méginkább élvezzem a lemenő nap utolsó melengető sugarait.

Ahogy a nap szép lassan elvonult a rétről, egyre jobban hűvösödött, akaratlanul is felvetve az ötletet: aludjunk a kis faház deszkapriccsére összehordott szalmáján. Előkerültek a polárok, bepakoltunk a házikóba, majd a szélrózsa minden irányába elindultunk fát gyűjteni jól megérdemelt esti tábortüzünkhöz. Fa volt bőven, jó száraz, így az első kísérlet után már füstölt az összehordott rőzsekupac.

Vacsorára nyárson debreceni, szalonna, hagyma került, megittuk a maradék pálinkát és mondhatom igen jól éreztük magunkat. 

Ott annyira nem éreztem, azonban az eltelt évek alatt megerősödött bennem a vélemény, hogy akkor és ott egy etalon élményben volt részünk. Bárkivel találkoztam azóta, fél szavakból cseng ki a közös élmény ereje. A hűvös erdei rét tompa csendjét megtörő roppanás, erdei patak, zúgó távoli, véget nem érő moraja, füled mellett elzúgó koránkelt kis rovar zümmögése, izzadt, letapadt hajadat meglegyintő kristályos, hűvös fuvallat, napsütötte szikla melege, este pedig a zsibbadásig bámult sípoló zsarátnok aranyló metropolisza ég beléd egy életre úgy, hogy ha tavasszal megérzed a föld illatát az első élmény lesz ami eszedbe jut és késztet arra hogy menj, menj és érezd a természet igazi erejét.

Sokáig égettük a tábortüzet, fa volt bőven, jól esett a melege is. Fejlámpáink fényében láttuk, hogy a tűz körül néhány lépés távolságra már dér lepi be a talajt takaró füvet. Ahogy elcsendesedtünk a kalyibában észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül, egér, vagy pocokcsalád matatott a deszkapriccs alatt, de néhány óra múlva ők is nyugovóra tértek.

A hajnal változatlanul hideg volt, hiszen DNy-i fekvésű menedékünket csak úgy 10 órától sütötte meg a melengető napsugár. Újraélesztettük a tüzet, főztünk egy teát, kuncogtunk egy sort az esti egérmizérián, aztán lassan, nagyon lassan összepakoltuk csomagjainkat és útnak indultunk a Galbina patak felé.

Mind a négyen visszapillantottunk jónéhányszor kis szállásunk szomorúan ásítozó ajtaja felé, ami aztán eltűnt a tavaszi erdő takarásában, nem láttuk többet, vajon áll-e még?

Vissza Bogáig a télen is kiválóan járható, hómentes sárga kereszt jelzésen haladtunk, egyre jobban érezve, hogy még néhány lépés és visszatérünk a civilizációba. Előtte azonban még egy jót aludtunk kedvenc szállásunkon, este pedig megettük szállásadónk vendégei által készített és szívesen adott finom babgulyás maradékát.

Isi voltam, Mónus Pesta szenzációs képeivel.