Eine kleine Raxtour (Raxalpe, 2010.12.19.)

Karácsony előtt 5 nappal, az áthangolódást segítendő, a rendelkezésre álló 1 napos időintervallumban Ricsi, Isibá, Gabibá hova máshova ugrott ki, mint a Rax-ra. Mondhatnánk hazai pálya. Bár e sorok írója még csak másodszor teszi tiszteletét a 700 méteres környezetéből 1000 méteres sziklafalakkal kiemelkedő mészkőplatón, a többiek szinte hazajárnak ide. A hajnali rajt a pesterzsébeti Auchan parkolójában volt, ahol a közelgő ünnepekre tekintettel Gábor igen nagyvonalú ajándékkal lepte meg az egyik leendő, vásárolni igyekvő honpolgárt, ugyanis a túrakocsi mellé a betonra helyezve otthagyta neki teleszkópos túrabotját, annak is hótányérral frissen feltúrbózott változatát. E tény kellemetlen, fájó tudatosulása azonban Tatabánya után történt, így emelt fővel előre tekintve a győri Dechatlon-t, mint potenciális túrabot-lelőhelyet irányoztuk be elsődleges uticélnak. Közben sűrűsödtek az aggodalmak, hisz olyan információk is szárnyra kaptak, miszerint hólánc nélkül nem léphetünk be sógorékhoz. Azt nem hagytuk a parkolóban, az nem volt nálunk.........A már-már shoppingolássá átalakult kirándulás végül 9 óra 15. perckor vett új irányt, miután a frissen nyitó Dechatlon lerohanása után, egypár síbottal, egy sokadik benzinkútnál pedig az ideális méretű hólánccal gazdagodva már csupán egy feladat tornyosult előttünk: a Rax.

A bevezetőben említett tekintélyes relatív szintkülönbséget természetesen ismét felvonó segítségével oldottuk meg, ellenkező esetben még a platóra sem jutottunk volna fel, ugyanis a hegy lábánál már 11 órát mutatott az óra.

Így még dél előtt végre beleszippanthattunk a hideg, metsző hegyi levegőbe és ez, valamint az előrejelzésekkel ellentétben szikrázó napsütés, a mélykék égbolt bőségésen kárpótolt minket minden addigi kellemetlenségért.

Az út első szakasza, a két végpont - mondhatni - a szokásos volt: Berggasthof-Ottohaus, természetesen közben jobbratekintve megcsodálva a szikáran előtűnő Schneeberg-et.

Útközben a hely "csúcsragadozói" is megmutatták magukat: egy szerelmes hegyi kecske pár legelészett békésen az Ottóház alatti platón.

A ház falánál elhelyezett táblákon az összes többi helyi élőlény német nevének memorizálása után nekiindultunk a Jakobskogel megmászásának. A helyenként Delta-feelingben zajló mászás végén a köves talajon hótalppainkkal botorkálva elértük a csúcskeresztet.

A korábbi gyakorlatnak megfelelően északi irányban akartuk elhagyni a hegyet, ám a frissen hullott hó többször is megtréfált minket. Egy-egy, a hólepel alatt megbújó, azt kellőképp fellazító törpefenyővel való találkozás könnyen kibillentett minket egyensúlyunkból, ami számos vicces jelenetet generált. Az idő múlásával most a Höllentalaussicht-ot vettük célba, ahonnan a - platóról délkeleti irányban látott széles medencékkel ellentétben - szűk szurdokvölgyekkel szabdalt mesés hegyvidék tárult elénk.

A hazaút már gyorsan telt, gondolatban már mindenki a családdal volt, így kellemes fáradtsággal a lábban, egy igazán jó hegyi élménnyel gazdagodva fordulhatunk bele az ünnepekbe.

G.

Bőzensteijner Grósze Runde

Nem volt alkudozás. Alig vártam, hogy végre elinduljunk valahová, a régóta dédelgetett cél pedig most elérhető közelségbe került. Ideálisan indult a szervezés is, de talán nem árulok el titkot azzal, hogy ismét csak ketten maradtunk Ricsi barátommal. Nem baj… igazándiból ez a túra nekünk lesz egy feloldozás, egy elégtétel, hiszen mi szívtunk immár 3 éve a Rottenmanner Tauern csipkézett gerincén.

Egy napos túrát nem érdemes ugye nagyobb távolságban tervezni, hiszen minél több időt tölt el az ember a hegyen annál jobb. Azonban szeretünk új helyeket is felfedezni, vagy régi meg nem valósult álmokat dédelgetve kissé túlzásokba esni.

Eredetileg másfél naposra tervezett kis túránk idő hiányában egy naposra sikeredett. Így nem volt alkalmunk élvezni a Grosser Bösenstein alatt meghúzódó piciny Edelrautehütte vendégszeretetét, pedig három éve nagyon jót aludtunk ott. Hajnali indulás és késő esti holtfáradt érkezés lett osztályrészünk, de így is megérte. Talán az utolsó enyhébb őszi napok egyike volt, a gerincen 2000 méter felett így is hófoltok, majd jeges latyakos szakaszok váltották egymást.

A ház előtti parkolóban már sejteni lehetett, hogy az addig masszív „Hochnebel” néhány száz méterrel felettünk véget ér és felette már csak a tiszta égbolt borul felénk. Sajnos nap közben kissé beborult, így a 100%-os kék égbolt élmény elmaradt, de az útvonal és a csúcsélmény ezt jócskán kárpótolta.

Sajnos erre az évre ez volt valószínűsíthetően az első és ha nem lesz egy rövid kis Schneeberg, vagy Rax túránk akkor az utolsó kétezres is. Ez van… a hegyek ugye megvárnak.

Szóval a ház alatt szélesen elterülő kis patakocskán átkelve, néhány perc múlva már meg is kezdtük emelkedésünket a Hauseck nevű csúcsocska felé, ahonnan az alatta fekvő menedékház, a mögötte induló völgybe szorult kis tavacska és a Gr. Bösenstein kelet felé futó sziklás gerince is jól látszott. A szél itt már meg-meg lódult, de egy déli fekvésű sziklafal elé érve ismét lehetett öltözködni. 

A fű aranysárgán, a tó acélos szürkén, a távoli felhők bágyadt fehéren ragyogtak az előbukkanó napban, arcomat meleg száraz szellő simogatta. A gerincre érve láttuk meg a visszavezető út hosszan futó sziluettjét, ahol néhányan már megkezdték ereszkedésüket. Mivel mi a nagy kört választottuk, lelkes tanácskozásba kezdtünk egy pohár forró tea kíséretében, hogy a hosszú gerincszakasz tulajdonképpen járható-e a frissen esett és minden bizonnyal lefagyott hó miatt. 

Mivel a levezető útig még fel kellett kapaszkodnunk a csúcsra, az oda vezető úttól tettük függővé, hogy merre is lesz a visszaút.

Az út innentől meredekebb, egyre havasabb, majd néhol jegesebb lett, egy két kitett szakasz leküzdése után látszott, hogy a csúcs teljesíthető. A 2448 méter magas csúcsról nyugat és északnyugat felé félelmetes panoráma tárult elénk, a távolban sötétlő, friss hótól szürkéllő hegyek koronázták a látóhatárt. Nem nagyon volt arra jó idő, a tegnapi időjárásjelentés ellenére. Az ebédre tehát nem itt került sor.

A lefelé vezető szakasz igaz hogy meredek volt, de meg kellett próbálni, végül is ezért jöttünk. Rövid ereszkedés után ismét emelkedő következett mely a Kleiner Bösenstein 2395 méter magas csúcsára vitt, ahonnan a nyugati völgyek felé is szép kilátás nyílt. A házig visszavezető szakaszt egy gyönyörű, enyhén lejtő, néhol egészen keskeny élen haladó gerinctúraként lehet elképzelni. Itt már együtt haladtunk, terveztük a következő útvonalat, dátum nélkül, mert persze az a legjobb ha megyünk és az hogy mikor az mellékes.

Isi voltam Ricsibácsi képeivel.

Mi ha nem Schneeberg?

10.9.8.7.6.5.4.3.2.1.... Ősz. Tél. No mi valahol 2 táján úgy döntöttünk Ricsi barátommal, hogy a nagybetűs TÉL beállta előtt kinézünk még valami szép őszi hangulatú túrát a közeli sógóroknál.
Mivel csak ketten voltunk válogathattunk a lehetőségek között. Rax? Hm? Inkább majd egy jó kis hótalpas. Hohe wand? Ipari ferratázni ott a nyár. Ötscher? Hát talán kicsit messze van. No. Akkor mi ha nem a Schneeberg?

Ricsi csúcsra akart menni, én ülni akartam egy csúcson és megmondom őszintén mé csak egyszer jártam a bécsiek házihegyén, oly sok magyar honfitársunk első nagy kalandjának számító kedvelt Schneeberg tetején. Igaz Ricsi barátom már vagy nyolcszor, de ettől nemesedik a lélek.
No persze szép időt jósoltak vasárnapra így senkinek nem kellett a buzdítás, bár a korai indulás azért egyre jobban nehezünkre esik.

Mire Parndorfhoz értünk dörzsöltük a markunkat. Sehol egy felhő, Kismarton után pompásan sejlettek fel a "Hóhegy" vonulatai.
A Losenheim-i Salamander ülőlift alsó állomásán hagytuk autónkat, innen kis mechanikus segítséggel 1200 méterig vitettük fenekünket. A nap egyik legszebb élménye volt. Ébredő völgy, szikrázó sziklafal, melengető napsugarak és egy szép nap reménye. Végül is ezért jöttünk.


A kiválasztott útvonal a Fadensteig volt. Az Edelweiss hütte felett induló sárga jelzésen eleinte erdőben, majd a csupasz északi sziklafal alatt vezetett utunk. Sógorék is díjazták a jó időt. Jó sokan voltunk a hegyen. A platót elérve pár centis friss hóban nyomtuk tovább. Többen már lefelé igyekeztek, volt olyan aki rövid nadrágban, pólóban tört a csúcs felé. Mi úgy dél körül értünk a Fischerhütte elé.
Fentről gyönyörű panoráma tárult elénk. Tiszta idő volt. Semmeringtől az Ötscher-ig minden látszott és a távolban minden havas volt. Bezony... itt a tél.


Szia Schneeberg! Legközelebb már hótalppal jövünk!

Isi voltam. Ricsi képeivel.

Stelvio NP, Olaszország - A nyár nagy kalandja 3. nap

Belehúzunk. Megmutatjuk a szomszédoknak hogy itt igazi harcosedzetthegyituristák laknak. Hatkor kelés, fél nyolckor indulás. Második nap ne menne? Még szinte mindenki alszik. Hehe.

Enapi programunk egy a térképek által felemásan (egyiken van út, másikon nincs) jelölt hegycsúcs volt, mely a NP határán ugyan, de pompás kilátással kecsegtetett a dél felől emelkedő Presanella, valamint az északi Stelvio NP csúcsaira, pl. Pico Tresero, Punta San Matteo, Monte Vioz.

A híres síterep irányába, nyugat felé a Passo Tonale felé indult el Derrick, néha megelőzve egy-két munkagépet. Gabi bá közben GPS-t megszégyenítő módon csekkolta a környező tereptárgyakat és jelezte, hogy hány száz méter van még a kinézett bekötőútig. A térképeken otthonról széles, aszfaltozott, jó parkolási lehetőségeket nyújtó kíváló utak azonban a valóságban egészen másképp néznek ki. Mai bekötőutunkkal kapcsolatban is csekély reményeket tápláltunk, hogy sikerül a kiindulási pontot jól megközelíteni. Azonban az elágazásnál egy ékes olasz nyelven íródott tábla, behajtani tilos, meg sok más egyéb nagyon-nagyon hivatalosnak tűnő felirat fogadott, nem beszélve arról, hogy bazimeredek volt. Gyanús volt az is, hogy az út másik oldalán hosszan szélesebb volt az út, akár parkolónak is tűnhetett... sőt mi egyre inkább úgy voltunk vele, hogy nem akartuk az alvó carabinierit felébreszteni. Parkoltunk. szerencsére, ugyanis 10 perc múlva egy Guardia de Foresteri vagy vmi hasonló feliratú land rover, meg két másik fordult be a bekötőútra, persze nekik az említett emelkedés meg se kottyant.

Szóval elindultunk fölfelé a kicsit ködös, kicsit hűvös fenyőerdőben. Sőt innentől szinte csak ezzel foglalkoztunk. Köd volt és esőre állt az idő, legalábbis úgy látszott. Nem nagyon örültünk a dolognak, de ahogy haladtunk fölfelé, egyre világosabb lett. Útközben mormotáknak mondott hatalmas barna, szőrös sípoló homokzsáknak álcázott valamik rohangáltak a réteken föl alá, miközben a strázsának kiállított egyed vígan szunyókált egy nagy szikla tetején. Hiába. Rutinos.

A túra eredeti kezdete a Malga Strino nevű tanyától indult volna, ide kb 3/4 óra alatt értünk föl, begyűjtve a szokásostól kicsit több légyadagot, amik a környező réteken elszórt nagy tehénlepényekről indulva találtak ránk.

A lényeg. A tanya mögött szétoszlottak a felhők és kinyílt a völgy a maga pompájában, betekintést engedve egy igazi érintetlen alpesi világ kulisszái mögé. Ahogy emelkedtünk a nem egészen egyértelműen követhető ösvényen, úgy tárultak föl a környező csúcsok és váltak láthatóvá a déli Presanella 3000-es csúcsai.

Egy elágazásnál tanakodnunk kellett, hogy vajon hol is járunk és hogy merre is induljunk tovább, de aztán gyorsan dűlőre jutottunk. Szintben tovább délnek, majd pár száz méter után meredeken jobbra fel. No a meredek jobbra fel csak nem akart jönni, így egy kis csermelyt keresztezve megálltunk, majd egy szembejövő fiatalembert kértünk meg arra, ugyan mondja már meg merre is tovább.
-Ciao.
-Ciao. Párle ingléze? É álemanny?
- Ööö Dojcs. Picolo.
Innentől a térképen folyt tovább a diskurzus, rábökve a kiszemelt csúcsra illetve az oda vezető útra. Noooo. Difficulto... Der Weg ist niksz. Öööö Karta antikva... Alt. (Zsír új kompass térkép)

Oké. Akkor hová? Monte Redival? Ist schwer? Für mich?
Diszkréten végignéz. Noo noo. Oké. Ist gút. Gút markiert. Nix schwer. Andiamo. Mondanom sem kell, hogy arra a csúcsra a térkp szerint nem vezetett út, de mivel újdonsült barátunkról kiderült, hogy az utakat ő tartja karban, hja és a Redival ráadásul magasabb is volt mint a korábbi kiszemelt Punta d' Albiolo, így nem volt kétséges, hogy andiamo.

Vissza tehát az elágazáshoz, aztán újra felfelé. Két egykori gleccserteraszt kell leküzedni, pihenőt majd csak a Laghetti nevű tavacskáknál tartunk. Előttünk feltűnt egy népesebb csapat, majd csak később jöttünk rá, hogy egy társaság. Ők csak a kis tóig jöttek, igaz a kilátás onnan is lenyűgöző volt.

Azonban egyre inkább piszkálta a fantáziánkat a hegykaréj mögött várható még szebb panoráma. Régi, I. világháborús bunkerek romjai mellett vezetett tovább utunk, majd néhány lépés után egyszer csak felbukkantak az északi háromezres csúcsok. A Punta san Matteo csak egy karnyújtásra volt, alattunk majd ezer méternyi törmeléklejtő és a Montozzo völgy kissé kietlen buckái látszottak.

Innen már csak egy óra volt a csúcs, de a terep nehezebb lett. szikláról sziklára ugrálva néhol kisebb mászással oldva meg a problémát jutottunk el a 360 fokos panorámát nyújtó Monte Redival 2973 méter magas csúcsára. Délkelet felé a Brenta, Délen hosszan elnyúlva a Presanella összes csúcsa, az Adamello vonulata, majd tőlünk északra a Stelvio NP déli háromezresei. No itt dekkoltunk egy órát. Érdemes korán indulni, jó tempóban haladni, hisz a csúcson töltött repülő percek hozzák a turistát igazi extatikus állapotba. Mélyen szívtuk magunkba a friss levegőt. Szemünket percenként más-más csúcson, völgyön, sziklaszirten pihentettük. A csúcsot mindenkinek melegen ajánljuk.

Vissza kényelmes tempóban haladtunk, egy kis kitérőt téve a Saccarena erőd romjai felé, melyben egykor hazánk fia, dédapáink néztek farkasszemet a szemközti Presanella erőd olasz katonáival.

A kempingben már várt minket a forrásban hűtött jó kis Borsodi. Senkit nem kellett altatni.

Isi voltam. Gabi bá fotóival.

Stelvio NP, Olaszország - A nyár nagy kalandja 2. nap

Lásátemi kántáre... kvando kvando kvando kvando... gvárdá kome dándolóóó... Na szóval így kezdődik a reggel egy igazi olasz kempingben. Giuseppe bácsi mint már három hete minden reggel kiballag jó öreg fürdőköpenyében, beáll a zuhany alá, hangosan ordít egy jó nagy Bongiorno-t Gianninak és fütyül, fütyül, fütyül tovább, miközben szőrös hátát vakarássza

Békés kempingezésünk első reggelén mi sem vittük túlzásba a kelést és így esett, hogy a térképen kinézett első napi túránkra csak 9-kor indultunk el. (Tudvalévő, hogy magashegyen hatványozottan igaz a mondás: indulj korán, térj vissza hamar)

A térkép viszont térkép, a valóság pedig egészen más. Elindultunk Cogolo kis településéről befelé Peio felé, hogy felkapaszkodjunk a 26... méteren lévő Lagi di Careser nevű mesterséges tóhoz. A térképen látszott, hogy a rengeteg a túraútvonal, valószínűsíthetően gyönyörű a vidék és pazar a kilátás a szemközti 3600 méteres csúcsokra, többek között leendő TOP csúcsunkra a Monte Vioz-ra-ra és a tömb ezen részének legmagasabb csúcsára a Cevedale Dk-i lejtőire. A helyi turisztika azonban megtréfált. A ... völgybe vezető vékonyka aszfaltcsíkot a völgy elején útfelújítás miatt lezárták, így parkolnunk kellett Derrickkel. Ezzel viszont plusz 2x8 km-es távot írtunk még az aznapra tervezett 15-höz. Nem baj, első nap, ez lett betervezve, magyar ember nem hátrál meg, menni kell. Már az odavezető úton mámorossá tett minket a reggel még hűvös, nyirkos völgybe kúszó napsugarak által melegedő völgy illata, a felszálló párafelhők játéka, a szédítően friss levegő.

Hát az úton tényleg dolgoztak, ez az egy szerencséjük volt.... valami nagyobb esőzés egy helyen kis híjján elvitte az utat. Ahogy haladtunk befelé, a patak egyre szűkülő völgyében, úgy melegedett az idő és egyre jobban kezdtük érezni, hogy kitűzött útvonalunk reménytelenül kerül távolabb tőlünk. Ezért gyorsan módosítottunk az útvonalon és az első adandó alkalommal átvágtunk az eddig minket bal kéz felől kísérő patakon és megkezdtük emelkedésünket a tó felé.

Nos az ösvény eleinte jól követhetően vezetett át a széles fullkakis tehénlegelőkön, de aztán egy éles balkanyart véve, ahogy elindult hegynek felfelé, láthatóan csökkent a szélessége, egyre több kidőlt fa keresztezte és hát egyre inkább embert nem kímélő meredek üzemmódba váltott. Így érkeztünk meg egy széles kőfolyáshoz, amin az ösvény, gondolom télen probléma nélkül, nyáron meg hó nélkül vágott át, dehát most még egész komoly (és keményre fagyott) hónyelv állta utunkat. Persze egy bemelegítő túrára az ember se piklit, se hágóvasat nem cipel... hö minek az. A hónyelv igaz vagy száz méterrel alattunk elfogyott ugyan, de a nagy kavicsgörgetegek sem nyújtottak bíztatóbb látványt, így végül úgy döntöttünk, hogy a füves hegyoldalon indulunk felfelé, oda ahol a hónyelv két keskenyebb részre válik szét. No a meredek tényleg meredekebb lett, a panorámával már nem volt gond, kinyílt előttünk és alattunk is a táj. Ahogy egyre feljebb és feljebb jutottam jókedvűen konstatáltam, hogy egy szintben vezető másik útvonalra jutunk hamarosan.

Ez így is lett, így negyed órás pihenés után már vígan másztunk át a hónyelv tetején és haladtunk tovább az immár jóval kényelmesebb, de egyáltalán nem szélesebb ösvényen észak felé.

Nyugatra immár akadály nélkül láttunk ki, egy hegylábon átevickélve pedig észak felé is kinyílt a völgy, feltűnt a Cevedale hófehér gleccsere. Itthon vagyunk. Innen már nem messze volt a tó, a völgyfőből érkező ösvény miatt jóval szélesebb, jobban jelzett ösvényre térhettünk rá. Az idő kicsit hűvösebbre fordult, de 2500 méteren ennek ellenére örömmel köszöntöttem Gabi bácsit a 2500 méter felettiek klubbjában. Ő aznap csúcsrekordot döntött.

A kb 100 méterrel felettünk lévó tó hatalmas beton gátjáról gyönyörű panoráma tárult elénk, ettünk, fotózkodtunk a sziklás parton, majd gyors iramban elindultunk lefelé, mivel már jócskán elmúlt két óra és hát az út felénél tartottunk.

A visszautat kényelmes tempóban, egyre meredekebb ösvényen, majd a völgybe leérve aszfalt úton folytattuk, ahol egyszer csak rémes mekegésre, bégetésre lettünk figyelmesek. Belesve a felettünk húzódó, erdősáv takarta sziklafalakra vettük észre, hogy egy fiatal kőszáli kecske mozog egy nem túl széles párkányon. aza hogy nem mozog, mert szegénynek nem volt hol. Néztük egy darabig, ő is látott minket, de a párkányról nem tudott leevickélni. Sajnálkozva ugyan szegény pára sorsán, de ugyanakkor bízva jól ismert képességeikben indultunk tovább, de a bégetés nem ment ki azóta sem a fejemből.

Derrick ott ált ahol hagytuk. 25 km és 1800 szint lett az első napi, mondom mégegyszer BEMELEGÍTÉSNEK szánt túrából. Nem baj gondoltuk, a többi napon más lesz a helyzet.

Isi voltam.

Stelvio NP, Olaszország - A nyár nagy kalandja 1. nap

Amikor az ember túrázásra adja fejét, sohasem gondol bele, hogy évek múlva éppen hol fogja tölteni a nyári szezont. Persze tudja, hogy a Csóványosra fel fog menni. A Tengerszem csúcsról is le kell nézni valamikor és hát persze a Rax, a Glockner meg a Mont Blanc. Aztán mindig jönnek a haverok a maguk ötleteivel és miért is ne, végül is a jó társaság alapvetően fontos, aztán jövőre meg majd ők jönnek velem, oda ahová én szeretnék menni.

Azonban haverok jönnek mennek, a cél viszont marad.

Jó pár éve egy ismét esősre sikeredett Dolomitok túra, zivataros sokadik napján jött a mentő ötlet, hogy zúzzunk le a Garda-tóra végül is nyaralni jöttünk vagy mi. Ahogy döngettünk Bolzano felé délre, úgy tűntek el a felhők és adták át helyüket a mediterrán napnak és mi élveztük, és mi boldogok voltunk. A terv azonban az volt, hogy magashegyen kellene ledarálni a megmaradt kis összespórolt szabadságunk hátralévő napjait. Ricsi ekkor előkapta a jó öreg Sombardier könyvet és rábökött a közeli Brenta csoportra. Nem kellett kétszer mondani, hajnalban már Madonna di Campiglio-ból felvonóztunk a Passo Groste felé. (A fotót Ricsi barátom készítette)

..és akkor ott fenn megláttam azt amit nem kellett volna. Friss hóval fedett háromezres hegyek nyugat felé ameddig a szem ellát. Csipkézett gránitormok, hatalmas gleccserek, völgyek, hegyek, ormok, a horizontba olvadó kéklő magaslatok. Nem, a Brenta sem hagyott hidegen, azóta is visszavágyom oda, de talán maradt még bennem valami a kalandvágyó ősmagyarok vágyakozásából a terra incogniták iránt. Aztán évekig csak képeket nézegettem, más túrákon csiszolódtam és akinek csak tehettem elmeséltem mit láttam és hová készülök, vagy hallgattam ha valaki már járt azon a vidéken. Persze ilyen nem sok volt.
Aztán egy szép áprilisi hétvégén Gabi bácsival bandukoltunk lefelé Regécre a Nagy-Péter mennykőről és előjöttek a nyári tervek. No nekem sem kellett több.
Gábor persze semmi jót nem akar elrontani így a rövid kis előadásom után azon vettük magunkat észre, hogy térképeket csereberélgetünk, én pedig vadul bújni kezdtem a webet, épkézláb útvonalak után.
Aztán eljött 2009. július 20-a. Derrick bőszen nyelte a csomagokat, Gábor cuccaival is kényelmesen elfértünk. Hatkor már búcsúztunk a budaörsi hegyektől.
Útvonalunk: Bécs - Salzburg - Kufstein - Innsbruck - Bolzano, majd nyugatra a Val di Sole felé.
Nem vittük túlzásba, szép kényelmes tempóban délután hatkor értünk a Peio völgy bejáratánál fekvő Ossana településre, ahol elhelyezkedtünk kényelmes kempingünkbe.
Nagyon be voltunk sózva....