Biharban szőrmentén, avagy tavaszi tél az Erdélyi-Szigethegységben (2008. március)

Mivel a szerkesztők kötelességüknek érzik, hogy a problog időszakban véghezvitt hőstetteket, azaz az archívumunkat is megismertessük a nyájas olvasóval, első lépésként restanciánkat egy közös, a Pádis-fennsíkon tett emlékezets túra bemutatásával kezdjük. Sajnos az 5 napos út feljegyzései csak a 3. nap reggeléig készültek el, a többit már jótékony homály fedi, az addig eltelt időszakról viszont szemléletes képet kaphat az érdeklődő az alábbi beszámoló kapcsán. Résztvevők: Isibá', Gabibá', "Zajó" Zoli, Áronka

"0". nap

Míg sokaknak a locsolás jelentette a legnagyobb izgalmat e borongós hétfő délelőtt, 3 srácnál más okból lehetett szép fokozatos adrenalin-szint növekedést regisztrálni. E sorok írójának ráadásul a kissé megkésett ütemű összepakolás is nem várt aggodalmat okozott, ugyanis amikor jött az sms Zolitól, hogy „futhatsz ki a szentendreire, Budapest határában vagyok” még finoman szólva nem álltam készen az indulásra. (ennek meg is lett az eredménye, de erről később).

Gyors ismi Zolival, érzelemdús, nyalásos típusú lecsekkolás Árontól és már zúztunk is át Isihez az Örsre. Már ekkor teli volt a kocsi, de valahogy aztán mégis mindenki befért….

Aránylag gyorsan, egy megállást közbeiktatva eljutottunk a határig a 4-esen, egyetlen izgalmat csak Áron palackos üdítővel való ismerkedése jelentette, illetve a főcímben rejlő problematika realizálódása okozott – főleg Isiben – néminemű aggodalmat.

Bors községben kétségbeesett hivatalos papírkeresés végül meghozta eredményét: most már a legelvetemültebb román rendőrök sem köthetnek belénk. Egy újabb pihenő immáron sötétben érdeklődő román benzikutas alkalmazottal, aki a terror csöndes bámulós módját választotta, teljesen kikészített minket J. Mattsötét falvakon keresztül egyre romló utakon jutottunk el a hegység lábához, közben Félixfürdő neonpálmaligete érdemel említést, mely mindannyiunk kissé fáradt arcára is mosolyt fakasztott. Eleredt az eső, mely szép lassan hóvá degradálódott, ekkor már éreztük: ennek nem lesz jó vége.

A Boga-tanyára vezető úton már csak 1-es és néha 2-es sebességfokozatban lehetett közlekedni, mely során 2-szer is közeli kontaktusba került kipufogócsövünk egy-egy aszfaltsziget-ronccsal. Ugyanakkor a külső zajok (fasusogás, patakzúgás, homályban sziklafalak képzete) mindenkit elégedettséggel töltött el. Kedves, beszédes házinéni fogadott minket a hóesésben, és megkaptuk a teljes tetőteret, melynek örültünk vala és a cca. 14 férőhelyes lakrészt teljesen be is laktuk valaJ. Már ekkor megegyeztünk, hogy az időjárás ismeretében másnap nem kockáztatjuk meg a gerincet, inkább egy könnyed, bevezető túrára megyünk a Galbina-kőköz vidékére.

1. nap

Szép sűrű hóeséses reggelre ébredtünk, mely csak megerősítette bennünk a tegnap esti elhatározást. Kocsival lementünk a sárga jelzés indulópontjához és a patakvölgy meredek falában oldalazva elindultunk forrásirányban felfelé állandó, hó formájában megjelenő égi áldás kíséretében. A szokásos 2 óránként kajaszünetet (Zajó Zoli indítványozása eredményeképpen) egy üde rét nyitva álló, néprajzi tanulmányozásra is alkalmas boronaházának falai között ejtettük meg. Zoli benzinfőzőjén finom leves készült, előbbi szagával olyan Tankstelle-filinget eredményezett, hogy Isivel eltekintettünk a szobában való dohányzástól. Helyette a teraszon rituális, un. taposós módszerrel felavattuk egymás vadiúj bakancsát.

Ezt követően hegyomlásokkal tarkított meredek sziklás szurdokvölgyben folytattuk utunkat. A hegyoldalban kapaszkodó fenyők életbiztosítására szerintem sehol sem kötnek szerződést. A Galbina-Kőköz alsó végétől nem vállaltuk az utat ilyen viszonyok között, helyette a Flóra-rét érintésével a Galbina-kitörés felől támadtuk a szurdokot, amely egyébként egy 6 km hosszan 70-100 m magas sziklafalak között, számos vízesés és zúgó, valamint üstök és medencék által tagolt érintetlen vadregényes völgyhasadék.

Áronka nem vállalta a láncos szakaszokkal teletűzdelt szurdokba való kis körtúra megtételét (van még mit fejlődnie…), így Isivel ereszkedtünk be a még biztonságosan járható felső szakasz bizonyos részére. Közben szóban adóztunk a vidéket turisztikailag feltáró, utakat létrákat, stb. építő Czárán Gyula emlékének is, aki mindannyiunk példaképe lehet odaadó önzetlen természetszeretete miatt. Visszatérve a tavasszal több száz virágnak otthont adó Flóra-rétre újra egyesült a csapat, majd vészterhes időjárás közepette (néhol a havazás miatt 5-10 m-re csökkent a látótávolság, pedig alig voltunk 7-800 m-en) lecsurogtunk a verdához.

Itt kihasználva a csodával határos módon mintegy 4-5 m²-nyi területen létező térerő jelenlétét, mindenki küldött-fogadott hasznos és kevésbé hasznos sms-eket, majd a folyamatos hóesésben „hazavágtattunk” a szállásra.

A megérkezés örömére és a további menetrend alapos átgondolása előtt megnéztük, mit tartalmazott az a három helyes üveg, melyet még otthonról hoztunk. A végeredményről csak annyit, Zoli – elmondása szerint - több évnyi pálinkaadagját fogyasztotta el, közben egyre őszintébb témák kerültek elő, azaz a maga rendjén kerekedett az este. Józanságunk csak a másnapi gerincre való felmászás ismételt leszavazásában nyilvánult meg.

2. nap

Egy igazán pihentető, de Pistának nagyon szőrős éjszakát követően a tegnapihoz hasonló időben, immáron hótalpakkal és síléccel felszerelve indultunk el a Pádis-fennsíkot is érintő körtúrára. Kemény emelkedők sorozata és meglehetősen nehéz terepviszonyok közepette haladtunk felfelé. Cca. 1100 m magasságban üzemeltük be a téli közlekedést megkönnyítő segédeszközöket, mely Isinek csak kisebb erőkifejtés révén valósulhatott meg, ugyanis nem volt nálunk csavarhúzó J, a bakancsa ellenben kapitális méretű példány volt…… Én, akinek lába korábban még nem látott efféle szerzetet (hótalp), megfizettem a tanulópénzt rendesen (értsd: kissé nagyobb lett a talpam, mint úgy általában), a részletekbe nem avatnám bele a kedves olvasót, szárnyaljon a képzelőereje nyugodtan…..

Felérve a fennsík peremére, totális téli időjárás (hófúvás, hideg) fogadott, gyorsan be is menekültünk egy elhagyott házikóba. Mi hárman még az ablakon keresztül közelítettük meg, Áron azonban eközben üvegszilánkba lépett, kedvéért Zoli „kinyitotta” az ajtót is. Ebédünket elköltve Zoli úgy döntött, a kutya sérülése miatt visszamennek a házhoz, mi Pistával viszont elindultunk a Pádis-fennsík felfedezésére.

 Mesebeli vidéken jártunk, olyanokon, melyeket szavakkal nem igazán lehet visszaadni. A táj hol totális ködbe burkolózott, hol kissé kitisztult, az ég lehetetlen szürke volt, a fenyők hófoltos haragoszöldek, és mindenütt hó-hó-hó. Borzongatóan varázslatos volt. Elmondása szerint még az itt gyakran megfordult Pista se látta ilyen „színben” a vidéket.

 A hegyi utak jégvályúiban botladozva kissé kimerítő körtúrát követően visszatértünk a házhoz és leereszkedtünk a völgybe. Combosító egy út volt, megfelelő előjáték a másnapi gerincmászáshoz…… Egy újabb „őszinte”, kedves estét követően altatók beszedése nélkül vészeltük át az éjszakát.

3.nap

Korábban keltünk a megszokottnál, persze én még lustálkodtam, amikor Pista a fürdőszobából jövet fokhegyről felénkbökte: szikrázó napsütést, kék égboltot látott odakinnt. Kedves kolleganőmmel való szoros viszonyára való tekintettel nem küldtem el sehová, különben is most volt húsvét, meg alapvetően jóban vagyunk….. De amikor én is kivánszorogtam fogat mosni, elállt a lélegzetem. A látvány határtalan lelkesedésre ösztökélt minket: most a gerincre, vagy soha!!"

és sajnos, itt, akárcsak egy többrészes krimi legizgalmasabb pillanatában, véget ér a napló, a későbbi történésekről meséljenek a képek.

Búcsúnapon a tavasz is megmutatta magát.

No meg......van akit a hely varázsa másra ihletett meg ...:(

G.

Hó volt, hol nem volt - Mesés tavaszi túra Padison

Öreg motorosok között biztos nem kell megkérdeznem, hogy ismered-e az utazas.com nevű topic gyűjteményt és fórumot? Az oldal már egy jó ideje nem működik, régen szinte az egyetlen olyan fórum volt ahol turisták, hegymászók, utazók kérdezgethettek egymástól. Én magam is több alkalommal találtam meg itt leendő útitársaimat.

A lényeg. 2007 tavaszán Padisra szerettünk volna menni, de nem a szokásos bogánalvós üzemmódban, hanem keményen, fent a fennsíkon sátorban, bivakolva. A társaság akkor még (hahh boldog idők) adott volt. Nagy toborzás nem volt, 2 fiú két lány a keményebb fajtából. Március volt, de a vége. Itthon már hetek óta tombolt a tavasz, minden reményünk meg volt arra, hogy Padison is meginduljon az olvadás és hómentessé váljanak a turistautak.

Padison nincs webcam, a román hójelentések pedig ott sajna nem sokat értek. Tudtuk, hogy telente nagy a hó, de hátha járt arra valaki már idén és tudja, hogy mi a szitu odafenn.

Fogtam is magam és írtam egy már nyitott fórumra: Van-e hó Padison?

Pár nap múlva jött egy info, olyan forrásból amit akkor autentikusnak gondoltam és hát a kérdés is egyértelmű volt. Nos azóta megváltozott a véleményem az illetőről, bár segített abban, hogy egy szép kaland kerekedjen belőle. Szóval azt írta, hogy a gerincen még van hó, de a fennsíkon már elolvadt. Ez tuti.

Ezt vettük alapul amikor az útvonalat megterveztük. Titkon, talán nem csak én egyedül abban reménykedtünk, hogy mire kiérünk, addigra a főgerincről is leolvad a hó és akkor….

Ez a történet azóta is nyitott.

Tehát elindultunk. Mivel tudtuk, hogy Bogára csak úgy érdemes menni, ha már előző nap délután indulunk, így is tettünk és estére már a Flóra panzió megszokott kis szobájában hajtottuk álomra fejünket.

Másnap csodaszép idő volt, ragyogott a nap, kék volt az ég, és márciushoz képest meglepően meleg is volt.

Nem indultunk hajnalban, hiszen csak egy fél napos túra várt ránk, nagy csomagjaink ellenére viszonylag gyorsan elkészültünk, biztosra mentünk, hiszen odafent előre láthatóan vizen kívül mindent magunknak kellett előteremteni.

A jól bevált, néhol unalmas, néhol csodaszép panorámával kecsegtető kék kereszt jelzésen indultunk fel, komótosan. A szerpentinező műutat többször keresztező jelzés jó állapotban volt, néhol vízátfolyás, sártócsa nehezítette a haladást.

A Vörös-kúti barlang környékének mikroklímájából sok következtetést le lehet vonni a fennsíkon uralkodó állapotokra, azonban mi az itt felgyülemlett és még mindig masszív hótakaró ellenére bizakodóak voltunk. A főgerinc havas vonulatát méregetve úgy döntöttünk, hótalpak hiányában nem reszkírozzuk meg a hosszú és ismeretlen gerinctúrát. A végcél aznapra a Padis rét volt. Ahogy lassan felküzdöttük magunkat a fennsík első nagyobb rétjére mindenki számára bizonyossá vált. A fórum nem mondott igazat, iszonyat mennyiségű hó terpeszkedett a fennsík tetején. Nem volt mit tenni, az ösvények járhatatlan hótömeg alatt, a köves úton irdatlan jeges nyomvájú, csakis ez utóbbiban araszolhattunk csak előre.

Egyetlen vigaszunk az volt, hogy a jó idő kitartott, hétágra sütött a nap, izzadtunk. Ennek eredményeképpen a nyomvájúk alján felgyülemlett és néhol csordogáló, néhol kisebb patakokba gyűlt olvadék kimondottan megkeserítette utunkat.

Eredetileg ugye sátrazásban és esti tábortűzben gondolkodtunk, így közeledve a Padis réthez el kellett gondolkodnunk, hogy ezt hol és milyen körülmények között fogjuk megejteni. Látva, hogy a hullámzó hótömeg tetején sehol sem találnánk sátrazáshoz alkalmas helyet, jött az ötlet, hogy a fennsík nagyszámú, de használaton kívül lévő kőépítményeinek egyike körül, esetleg fedett helyen töltsük az éjszakát.

Legideálisabbnak a rétet átszelő patak északi oldalán, közvetlenül a patakpartra épült, valószínűleg régi erdészeti épület egyik raktára ellőtt lévő fedett beálló tűnt. A hely persze ettől nem volt ideális, félig hóval, félig jéggel volt fedve, a ház felőli sarkában pedig szeméthegyek. Az épület vasajtaja alól pedig dohos, büdös hideg áramlott ki, ráadásul, ha itt pecózunk, azt az útról is ki lehetett szúrni.

Egyikünk azonban felfedezte, hogy a szomszédos faépület tetejére vezető lépcső nyitva van, sőt az emeleti ajtó lakatja is le van verve. Nocsak, biztos nem mi vagyunk az elsők akik ezzel a problémával szembesültek. Mivel biztosra vettük, hogy Surgyelan nem fog télvíz idején nagyvizitet tartani a környéken, bemásztunk az ajtón és az egyik tisztább, a nagy mennyiségű szétszórt szotyi alapján láthatóan nem olyan régen szintén menedéknek használt szobában pakoltunk ki.

Azt kell mondjam, hogy nagyobb örömmel terítettem le hálózsákomat a beszakadt falú, lógó szigetelőanyag foszlányokkal díszített, dohos, fapadlós helyiségben, mint amilyen örömmel mondjuk egy nagy nehezen megspórolt és kifizetett apartman szobát átvesz az ember. Tulajdonképpen életmentő volt, hiszen kint este farkasordító hideg volt, a kisszobát pedig azért valamennyire befűtötte a pislákoló gázfőző és a hazai pálinka párája. Mondanom sem kell, jót aludtunk.

Másnap a kelő nappal, kissé gémberedve ébredtünk, de a pehely és műpehely hálózsákok jól vizsgáztak, alig akaródzott kibújni belőlük.

Reggeli után örömmel konstatáltuk, hogy csúcsszuper idő van ismét és a tegnap még süppedős, beszakadó hó immár oly keményre fagyott, hogy nagy zsákkal is megbírt minket.

Aznapra a terv a következő volt. Le a Flóra rétig, a Ponor forrás, Ponor-rét, Glavoi, Galbina-szirt, Eszkimó jégbarlang érintésével. Nem nagy túra, de szép áttekintést adott a tavaszi fennsík látnivalóiból, nem mellesleg arra bazíroztunk, hogy a mindig napos Flóra-réten találunk száraz, sátorverésre alkalmas helyet.

A keményre fagyott havon gyorsan haladtunk. A Ponor-forrás tavasz lévén már ontotta magából a vizet, s mivel átkelőhely nem nagyon volt a patakon ki-ki vérmérsékletének megfelelően vette a vizes akadályt. Volt aki egy vékony átdöntött farönkön araszolt át a túlpartra, én a reggeli mosakodást helyettesítő jeges lábfürdőt választottam. 

Nem tudom miért, de nekem a patakokon való átkelések hozzák meg igazán a kedvemet egy túrához, hiszen minden egyes átkelés azt jelenti számomra, az utat amin járok én választom, egyre mélyebbre és mélyebbre megyek a vadonban, a bakancsot levéve egyfajta rituális lábfürdővel tiszteleghetek vándorló eleink, túrázó elődeink emléke előtt. 

A napsütötte Ponor réten már kibukkant néhány füves folt, itt-ott krókuszok kéklettek a hófehér havon. Az Eszkimó jégbarlangig meg is maradt a havas feeling, kicsit el is vette kedvünket, attól tartottunk, hogy a várva várt esti tábortűzre már csak a következő este Bogán lesz alkalmunk. Azonban ahogy ereszkedtünk a Flóra-rét felé, a hó egyre inkább elfogyott alattunk és egy kis gerincen átkelve, nyomtalanul el is tűnt. A száraz, füves réteken mindenhol sárga primulák, kankalinok vírítottak… és akkor megláttuk azt a gyönyörű elhagyott esztenát az egyik rét közepén, amint hívogatóan, mint valami képzeletbeli menedékház sütkérezett a délutáni bágyadt napfényben. Megérkeztünk. Kb. délután három óra lehetett. Egymástól nagy távolságokra, ki-ki az általa legalkalmasabb helyre telepedve leterítettük matracainkat és a bakancsokat, kabátot, aláöltözetet is levéve napfürdőztünk. Ahogy meglendült néha szél, éreztük, hogy azért a környező havas hegycsúcsokon még a tél az úr.

A kis pásztorszállás mögött találtunk egy vékony kis erecskét, mely a rét felső sarkában megmaradt hófolt alól eredt. Jómagam megkockáztattam egy nagyobb cicamosdást, hogy utána felfrissülten méginkább élvezzem a lemenő nap utolsó melengető sugarait.

Ahogy a nap szép lassan elvonult a rétről, egyre jobban hűvösödött, akaratlanul is felvetve az ötletet: aludjunk a kis faház deszkapriccsére összehordott szalmáján. Előkerültek a polárok, bepakoltunk a házikóba, majd a szélrózsa minden irányába elindultunk fát gyűjteni jól megérdemelt esti tábortüzünkhöz. Fa volt bőven, jó száraz, így az első kísérlet után már füstölt az összehordott rőzsekupac.

Vacsorára nyárson debreceni, szalonna, hagyma került, megittuk a maradék pálinkát és mondhatom igen jól éreztük magunkat. 

Ott annyira nem éreztem, azonban az eltelt évek alatt megerősödött bennem a vélemény, hogy akkor és ott egy etalon élményben volt részünk. Bárkivel találkoztam azóta, fél szavakból cseng ki a közös élmény ereje. A hűvös erdei rét tompa csendjét megtörő roppanás, erdei patak, zúgó távoli, véget nem érő moraja, füled mellett elzúgó koránkelt kis rovar zümmögése, izzadt, letapadt hajadat meglegyintő kristályos, hűvös fuvallat, napsütötte szikla melege, este pedig a zsibbadásig bámult sípoló zsarátnok aranyló metropolisza ég beléd egy életre úgy, hogy ha tavasszal megérzed a föld illatát az első élmény lesz ami eszedbe jut és késztet arra hogy menj, menj és érezd a természet igazi erejét.

Sokáig égettük a tábortüzet, fa volt bőven, jól esett a melege is. Fejlámpáink fényében láttuk, hogy a tűz körül néhány lépés távolságra már dér lepi be a talajt takaró füvet. Ahogy elcsendesedtünk a kalyibában észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül, egér, vagy pocokcsalád matatott a deszkapriccs alatt, de néhány óra múlva ők is nyugovóra tértek.

A hajnal változatlanul hideg volt, hiszen DNy-i fekvésű menedékünket csak úgy 10 órától sütötte meg a melengető napsugár. Újraélesztettük a tüzet, főztünk egy teát, kuncogtunk egy sort az esti egérmizérián, aztán lassan, nagyon lassan összepakoltuk csomagjainkat és útnak indultunk a Galbina patak felé.

Mind a négyen visszapillantottunk jónéhányszor kis szállásunk szomorúan ásítozó ajtaja felé, ami aztán eltűnt a tavaszi erdő takarásában, nem láttuk többet, vajon áll-e még?

Vissza Bogáig a télen is kiválóan járható, hómentes sárga kereszt jelzésen haladtunk, egyre jobban érezve, hogy még néhány lépés és visszatérünk a civilizációba. Előtte azonban még egy jót aludtunk kedvenc szállásunkon, este pedig megettük szállásadónk vendégei által készített és szívesen adott finom babgulyás maradékát.

Isi voltam, Mónus Pesta szenzációs képeivel.