Mi ha nem Schneeberg?

10.9.8.7.6.5.4.3.2.1.... Ősz. Tél. No mi valahol 2 táján úgy döntöttünk Ricsi barátommal, hogy a nagybetűs TÉL beállta előtt kinézünk még valami szép őszi hangulatú túrát a közeli sógóroknál.
Mivel csak ketten voltunk válogathattunk a lehetőségek között. Rax? Hm? Inkább majd egy jó kis hótalpas. Hohe wand? Ipari ferratázni ott a nyár. Ötscher? Hát talán kicsit messze van. No. Akkor mi ha nem a Schneeberg?

Ricsi csúcsra akart menni, én ülni akartam egy csúcson és megmondom őszintén mé csak egyszer jártam a bécsiek házihegyén, oly sok magyar honfitársunk első nagy kalandjának számító kedvelt Schneeberg tetején. Igaz Ricsi barátom már vagy nyolcszor, de ettől nemesedik a lélek.
No persze szép időt jósoltak vasárnapra így senkinek nem kellett a buzdítás, bár a korai indulás azért egyre jobban nehezünkre esik.

Mire Parndorfhoz értünk dörzsöltük a markunkat. Sehol egy felhő, Kismarton után pompásan sejlettek fel a "Hóhegy" vonulatai.
A Losenheim-i Salamander ülőlift alsó állomásán hagytuk autónkat, innen kis mechanikus segítséggel 1200 méterig vitettük fenekünket. A nap egyik legszebb élménye volt. Ébredő völgy, szikrázó sziklafal, melengető napsugarak és egy szép nap reménye. Végül is ezért jöttünk.


A kiválasztott útvonal a Fadensteig volt. Az Edelweiss hütte felett induló sárga jelzésen eleinte erdőben, majd a csupasz északi sziklafal alatt vezetett utunk. Sógorék is díjazták a jó időt. Jó sokan voltunk a hegyen. A platót elérve pár centis friss hóban nyomtuk tovább. Többen már lefelé igyekeztek, volt olyan aki rövid nadrágban, pólóban tört a csúcs felé. Mi úgy dél körül értünk a Fischerhütte elé.
Fentről gyönyörű panoráma tárult elénk. Tiszta idő volt. Semmeringtől az Ötscher-ig minden látszott és a távolban minden havas volt. Bezony... itt a tél.


Szia Schneeberg! Legközelebb már hótalppal jövünk!

Isi voltam. Ricsi képeivel.

Kis őszi túravezetés (Pilis-Kétágú-hegy)

Nem is tudom ilyenkor mit lehet mondani, hogy elkezdődött-e az őszi túraszezon, vagy van-e egyáltalán a túrázásnak szezonja? Vagy úgy is fogalmazhatok, hogy levesszük-e egyáltalán a hátizsákot a hétköznapokban, térképen látjuk-e környezetünket, és mélyet szippantunk, ha elmegyünk egy park mellett?
A Pilisben voltam hétvégén néhány barátommal, családtagokkal és néhány ismeretlen ismerőssel, akik vállalkoztak egykori munkahelyem felhívására, hogy megtesznek 12 kilométert a szép őszre készülődő erdőben, felmennek ott ahol kitaláltam és lejönnek ott ahol elöl megyek. Dícséretes.
Vad gyerekricsaj, Borika, Gergi, Árcsi, Pityu és a láthatatlan orosz hadsereg kíséretében bejártuk a Fekete-kő sziklaszirtjét, lebaktattunk a Pilis-nyeregbe, majd immár felfegyverzett gyerekhadsereg és a kötelező hadtáp mivoltunkban indultunk tovább a Kétágú-hegy sziklái felé.
Szép kora őszi idő volt, a fákon néhol már megmutatkoztak az ősz félreismerhetetlen jelei, a hűvös árnyékból a déli szirtekre kilépve azonban megmutatta még magát a nyár búcsúzó melege.
A Fekete-hegyi turistaháznál belefutottunk a dorogi turisták népes hadába és megelevenedett az erdő. Úgy éreztük magunkat, mint amikor Téry Ödön invitálására népes turistasereg kíséretében avatták fel a dobogókői báró Eötvös Loránd turistaházat. Ne mondjuk, hogy nem vagyunk elegen... reggel Pomázról két tömött busz indult fel Dobogókőre... és ez csak egy viszonylat volt!
A 12 kilométer hamar letelt, de itthon úgy éreztük hogy pont elég volt. Persze a túrazáró kör nem maradhatott el.

Várunk vissza mindenkit hamarosan. A képeket a nyílt túrák "állandó fotósa" Roland készítette. Köszönjük. :-)



Isi voltam

Bemutatkozunk

Hát akkor itt lennénk!

Sok-sok külön-külön, és együtt megtett zöld kilométer után döntöttünk úgy, hogy itt az ideje megosztani a nagyvilággal az utazásaink alatt történt kalandok százait.
Természetesen bejön a gondolatmenetbe, hogy aki tuggya csinájja, aki meg nem tuggya az meg taníttya.. ez esetben megírja.
Persze, persze... jó pár évvel ezelőtt eszembe se jutott volna hogy blogoljak, dehát öregszik az ember, valami maradandót akar alkotni.

No. Bízzunk benne hogy ez utóbbi összejön itt, ezeken a szép színes oldalakon.

Ezek lennénk itt mi. Gabi bá és Isi, valamikor az alapítás évében egy nagyon szép kis hegycsúcson, a Stelvio Nemzeti Park szívében. Végül is itt is megfoganhatott a gondolat... persze az nem itt. történt ugye Gabi bá... az a Zemplénben volt, de az már egy másik történet és nem lövöm le előre az összes sztorit. Mindenkinek jó olvasgatást és nézegetést.

Isi voltam.

Stelvio NP, Olaszország - A nyár nagy kalandja 3. nap

Belehúzunk. Megmutatjuk a szomszédoknak hogy itt igazi harcosedzetthegyituristák laknak. Hatkor kelés, fél nyolckor indulás. Második nap ne menne? Még szinte mindenki alszik. Hehe.

Enapi programunk egy a térképek által felemásan (egyiken van út, másikon nincs) jelölt hegycsúcs volt, mely a NP határán ugyan, de pompás kilátással kecsegtetett a dél felől emelkedő Presanella, valamint az északi Stelvio NP csúcsaira, pl. Pico Tresero, Punta San Matteo, Monte Vioz.

A híres síterep irányába, nyugat felé a Passo Tonale felé indult el Derrick, néha megelőzve egy-két munkagépet. Gabi bá közben GPS-t megszégyenítő módon csekkolta a környező tereptárgyakat és jelezte, hogy hány száz méter van még a kinézett bekötőútig. A térképeken otthonról széles, aszfaltozott, jó parkolási lehetőségeket nyújtó kíváló utak azonban a valóságban egészen másképp néznek ki. Mai bekötőutunkkal kapcsolatban is csekély reményeket tápláltunk, hogy sikerül a kiindulási pontot jól megközelíteni. Azonban az elágazásnál egy ékes olasz nyelven íródott tábla, behajtani tilos, meg sok más egyéb nagyon-nagyon hivatalosnak tűnő felirat fogadott, nem beszélve arról, hogy bazimeredek volt. Gyanús volt az is, hogy az út másik oldalán hosszan szélesebb volt az út, akár parkolónak is tűnhetett... sőt mi egyre inkább úgy voltunk vele, hogy nem akartuk az alvó carabinierit felébreszteni. Parkoltunk. szerencsére, ugyanis 10 perc múlva egy Guardia de Foresteri vagy vmi hasonló feliratú land rover, meg két másik fordult be a bekötőútra, persze nekik az említett emelkedés meg se kottyant.

Szóval elindultunk fölfelé a kicsit ködös, kicsit hűvös fenyőerdőben. Sőt innentől szinte csak ezzel foglalkoztunk. Köd volt és esőre állt az idő, legalábbis úgy látszott. Nem nagyon örültünk a dolognak, de ahogy haladtunk fölfelé, egyre világosabb lett. Útközben mormotáknak mondott hatalmas barna, szőrös sípoló homokzsáknak álcázott valamik rohangáltak a réteken föl alá, miközben a strázsának kiállított egyed vígan szunyókált egy nagy szikla tetején. Hiába. Rutinos.

A túra eredeti kezdete a Malga Strino nevű tanyától indult volna, ide kb 3/4 óra alatt értünk föl, begyűjtve a szokásostól kicsit több légyadagot, amik a környező réteken elszórt nagy tehénlepényekről indulva találtak ránk.

A lényeg. A tanya mögött szétoszlottak a felhők és kinyílt a völgy a maga pompájában, betekintést engedve egy igazi érintetlen alpesi világ kulisszái mögé. Ahogy emelkedtünk a nem egészen egyértelműen követhető ösvényen, úgy tárultak föl a környező csúcsok és váltak láthatóvá a déli Presanella 3000-es csúcsai.

Egy elágazásnál tanakodnunk kellett, hogy vajon hol is járunk és hogy merre is induljunk tovább, de aztán gyorsan dűlőre jutottunk. Szintben tovább délnek, majd pár száz méter után meredeken jobbra fel. No a meredek jobbra fel csak nem akart jönni, így egy kis csermelyt keresztezve megálltunk, majd egy szembejövő fiatalembert kértünk meg arra, ugyan mondja már meg merre is tovább.
-Ciao.
-Ciao. Párle ingléze? É álemanny?
- Ööö Dojcs. Picolo.
Innentől a térképen folyt tovább a diskurzus, rábökve a kiszemelt csúcsra illetve az oda vezető útra. Noooo. Difficulto... Der Weg ist niksz. Öööö Karta antikva... Alt. (Zsír új kompass térkép)

Oké. Akkor hová? Monte Redival? Ist schwer? Für mich?
Diszkréten végignéz. Noo noo. Oké. Ist gút. Gút markiert. Nix schwer. Andiamo. Mondanom sem kell, hogy arra a csúcsra a térkp szerint nem vezetett út, de mivel újdonsült barátunkról kiderült, hogy az utakat ő tartja karban, hja és a Redival ráadásul magasabb is volt mint a korábbi kiszemelt Punta d' Albiolo, így nem volt kétséges, hogy andiamo.

Vissza tehát az elágazáshoz, aztán újra felfelé. Két egykori gleccserteraszt kell leküzedni, pihenőt majd csak a Laghetti nevű tavacskáknál tartunk. Előttünk feltűnt egy népesebb csapat, majd csak később jöttünk rá, hogy egy társaság. Ők csak a kis tóig jöttek, igaz a kilátás onnan is lenyűgöző volt.

Azonban egyre inkább piszkálta a fantáziánkat a hegykaréj mögött várható még szebb panoráma. Régi, I. világháborús bunkerek romjai mellett vezetett tovább utunk, majd néhány lépés után egyszer csak felbukkantak az északi háromezres csúcsok. A Punta san Matteo csak egy karnyújtásra volt, alattunk majd ezer méternyi törmeléklejtő és a Montozzo völgy kissé kietlen buckái látszottak.

Innen már csak egy óra volt a csúcs, de a terep nehezebb lett. szikláról sziklára ugrálva néhol kisebb mászással oldva meg a problémát jutottunk el a 360 fokos panorámát nyújtó Monte Redival 2973 méter magas csúcsára. Délkelet felé a Brenta, Délen hosszan elnyúlva a Presanella összes csúcsa, az Adamello vonulata, majd tőlünk északra a Stelvio NP déli háromezresei. No itt dekkoltunk egy órát. Érdemes korán indulni, jó tempóban haladni, hisz a csúcson töltött repülő percek hozzák a turistát igazi extatikus állapotba. Mélyen szívtuk magunkba a friss levegőt. Szemünket percenként más-más csúcson, völgyön, sziklaszirten pihentettük. A csúcsot mindenkinek melegen ajánljuk.

Vissza kényelmes tempóban haladtunk, egy kis kitérőt téve a Saccarena erőd romjai felé, melyben egykor hazánk fia, dédapáink néztek farkasszemet a szemközti Presanella erőd olasz katonáival.

A kempingben már várt minket a forrásban hűtött jó kis Borsodi. Senkit nem kellett altatni.

Isi voltam. Gabi bá fotóival.