Stelvio NP, Olaszország - A nyár nagy kalandja 3. nap

Belehúzunk. Megmutatjuk a szomszédoknak hogy itt igazi harcosedzetthegyituristák laknak. Hatkor kelés, fél nyolckor indulás. Második nap ne menne? Még szinte mindenki alszik. Hehe.

Enapi programunk egy a térképek által felemásan (egyiken van út, másikon nincs) jelölt hegycsúcs volt, mely a NP határán ugyan, de pompás kilátással kecsegtetett a dél felől emelkedő Presanella, valamint az északi Stelvio NP csúcsaira, pl. Pico Tresero, Punta San Matteo, Monte Vioz.

A híres síterep irányába, nyugat felé a Passo Tonale felé indult el Derrick, néha megelőzve egy-két munkagépet. Gabi bá közben GPS-t megszégyenítő módon csekkolta a környező tereptárgyakat és jelezte, hogy hány száz méter van még a kinézett bekötőútig. A térképeken otthonról széles, aszfaltozott, jó parkolási lehetőségeket nyújtó kíváló utak azonban a valóságban egészen másképp néznek ki. Mai bekötőutunkkal kapcsolatban is csekély reményeket tápláltunk, hogy sikerül a kiindulási pontot jól megközelíteni. Azonban az elágazásnál egy ékes olasz nyelven íródott tábla, behajtani tilos, meg sok más egyéb nagyon-nagyon hivatalosnak tűnő felirat fogadott, nem beszélve arról, hogy bazimeredek volt. Gyanús volt az is, hogy az út másik oldalán hosszan szélesebb volt az út, akár parkolónak is tűnhetett... sőt mi egyre inkább úgy voltunk vele, hogy nem akartuk az alvó carabinierit felébreszteni. Parkoltunk. szerencsére, ugyanis 10 perc múlva egy Guardia de Foresteri vagy vmi hasonló feliratú land rover, meg két másik fordult be a bekötőútra, persze nekik az említett emelkedés meg se kottyant.

Szóval elindultunk fölfelé a kicsit ködös, kicsit hűvös fenyőerdőben. Sőt innentől szinte csak ezzel foglalkoztunk. Köd volt és esőre állt az idő, legalábbis úgy látszott. Nem nagyon örültünk a dolognak, de ahogy haladtunk fölfelé, egyre világosabb lett. Útközben mormotáknak mondott hatalmas barna, szőrös sípoló homokzsáknak álcázott valamik rohangáltak a réteken föl alá, miközben a strázsának kiállított egyed vígan szunyókált egy nagy szikla tetején. Hiába. Rutinos.

A túra eredeti kezdete a Malga Strino nevű tanyától indult volna, ide kb 3/4 óra alatt értünk föl, begyűjtve a szokásostól kicsit több légyadagot, amik a környező réteken elszórt nagy tehénlepényekről indulva találtak ránk.

A lényeg. A tanya mögött szétoszlottak a felhők és kinyílt a völgy a maga pompájában, betekintést engedve egy igazi érintetlen alpesi világ kulisszái mögé. Ahogy emelkedtünk a nem egészen egyértelműen követhető ösvényen, úgy tárultak föl a környező csúcsok és váltak láthatóvá a déli Presanella 3000-es csúcsai.

Egy elágazásnál tanakodnunk kellett, hogy vajon hol is járunk és hogy merre is induljunk tovább, de aztán gyorsan dűlőre jutottunk. Szintben tovább délnek, majd pár száz méter után meredeken jobbra fel. No a meredek jobbra fel csak nem akart jönni, így egy kis csermelyt keresztezve megálltunk, majd egy szembejövő fiatalembert kértünk meg arra, ugyan mondja már meg merre is tovább.
-Ciao.
-Ciao. Párle ingléze? É álemanny?
- Ööö Dojcs. Picolo.
Innentől a térképen folyt tovább a diskurzus, rábökve a kiszemelt csúcsra illetve az oda vezető útra. Noooo. Difficulto... Der Weg ist niksz. Öööö Karta antikva... Alt. (Zsír új kompass térkép)

Oké. Akkor hová? Monte Redival? Ist schwer? Für mich?
Diszkréten végignéz. Noo noo. Oké. Ist gút. Gút markiert. Nix schwer. Andiamo. Mondanom sem kell, hogy arra a csúcsra a térkp szerint nem vezetett út, de mivel újdonsült barátunkról kiderült, hogy az utakat ő tartja karban, hja és a Redival ráadásul magasabb is volt mint a korábbi kiszemelt Punta d' Albiolo, így nem volt kétséges, hogy andiamo.

Vissza tehát az elágazáshoz, aztán újra felfelé. Két egykori gleccserteraszt kell leküzedni, pihenőt majd csak a Laghetti nevű tavacskáknál tartunk. Előttünk feltűnt egy népesebb csapat, majd csak később jöttünk rá, hogy egy társaság. Ők csak a kis tóig jöttek, igaz a kilátás onnan is lenyűgöző volt.

Azonban egyre inkább piszkálta a fantáziánkat a hegykaréj mögött várható még szebb panoráma. Régi, I. világháborús bunkerek romjai mellett vezetett tovább utunk, majd néhány lépés után egyszer csak felbukkantak az északi háromezres csúcsok. A Punta san Matteo csak egy karnyújtásra volt, alattunk majd ezer méternyi törmeléklejtő és a Montozzo völgy kissé kietlen buckái látszottak.

Innen már csak egy óra volt a csúcs, de a terep nehezebb lett. szikláról sziklára ugrálva néhol kisebb mászással oldva meg a problémát jutottunk el a 360 fokos panorámát nyújtó Monte Redival 2973 méter magas csúcsára. Délkelet felé a Brenta, Délen hosszan elnyúlva a Presanella összes csúcsa, az Adamello vonulata, majd tőlünk északra a Stelvio NP déli háromezresei. No itt dekkoltunk egy órát. Érdemes korán indulni, jó tempóban haladni, hisz a csúcson töltött repülő percek hozzák a turistát igazi extatikus állapotba. Mélyen szívtuk magunkba a friss levegőt. Szemünket percenként más-más csúcson, völgyön, sziklaszirten pihentettük. A csúcsot mindenkinek melegen ajánljuk.

Vissza kényelmes tempóban haladtunk, egy kis kitérőt téve a Saccarena erőd romjai felé, melyben egykor hazánk fia, dédapáink néztek farkasszemet a szemközti Presanella erőd olasz katonáival.

A kempingben már várt minket a forrásban hűtött jó kis Borsodi. Senkit nem kellett altatni.

Isi voltam. Gabi bá fotóival.